2016. december 19., hétfő

Holló krákogás: Rémtörténetek

Nos, végre eljött az a pillanat is, hogy elkezdjek könyvekről írni. Bevallom, már nagyon régóta terveztem eme bejegyzések írásának megkezdését, de eddig nem volt rá motivációm. Most viszont hogy biztos vagyok abban, hogy milyen pályán szeretnék majd végig haladni, rájöttem, hogy egy kis tapasztalatot vagy gyakorlatot adhat az, ha leírom a személyes véleményemet különböző művekről. Nem hiába hát az a neve a "cikksorozatnak" hogy holló krákogása, ugyanis ezeket nem lehet kritikának nevezni, de mindezek ellenére megpróbálok legalább egy minimálisan szakmain is hozzá állni a dolgokhoz, és nem csak szubjektív oldalról megközelíteni a papírba foglalt tartalmat. Az itt található írások mind a saját véleményemet tükrözök, amely biztos, hogy eltér a tiédtől, vagy pedig a szomszéd Mishka bácsiétól. Lehet, hogy ami nekem nem tetszik, neked igenis bejöhet, és ugyan ez fordítva. Tehát, ennek tudatában olvass minden olyan bejegyzést, amelynek az a neve, hogy holló krákogás.
Író: Ljudmila Petrusevszkaja
Eredeti Cím: -
Magyar cím:Rémtörténetek
Műfaj: Horror
Lapszám: 224 oldal
Kiadó: Typotex kiadó
Ár: 2800 Forint

Előszó:

  Szögezzük le, a horror műfaja kemény dió, és megosztja az embereket. Valaki imádja őket, míg mások említésre sem méltatják. Noha a filmekben a horrornak már amennyire, de sikere van, addig a színház nehezen add elő ilyen darabokat, hiszen a kivitelezésük sokkal nehezebb ott. Aztán ott vannak a könyvek is. Nos, a könyvek nehezebb helyzetben vannak, mint a filmek, de nem annyira mély a gödrük, mint a színháznak. Ennek ellenére eléggé kevés ilyen kötet létezik, az emberek tartózkodnak tőlük; hiszen egy könyv nem tartalmazza azt a vizualitást, ami miatt annyira szeretik az emberek a horrort. Valaki szereti, ha egy démon dobálja a gyerekeket jobbra-balra, míg mások azt, ha náci zombik harapják le valaki tökét. Nagyon kevesen tudnak jó horror könyvet írni, ez tény, és való. Ezért is csillant meg a szemem mikor megláttam eme kötetet a polcokon. Nem gyakori látvány az ilyen a világirodalom polcán ugyebár. Egy gyors átfutás után végül a hónom alá csaptam, és másik négy könyv mellé megvettem. A krákogásomból pedig ki is derül, hogy megérte-e.

Külső:

  Elérte a célját, felhívta a figyelmem, szóval ebből a szempontból teljesen rendben van. A borítón egy férfi szerepel, arca pedig pusztán a koponyája első fele; ennyit látunk szerencsétlen ördögből. Kalapban és nagykabátban "vonszolja" magát, miközben mögötte pedig vér terül szét a borítón. A cím és az összes többi borítón szereplő betűtípus kellemes, könnyen olvasható, illik a horror stílusához.  A borító hátulján ugyan ez a férfi szerepel, itt viszont rohan, három csík pedig összeköti a két figurát. A fülszöveg betűmérete azonban szerintem kicsi, hiába van félkövérre állítva, attól még nehezen olvasható aprócska betűi miatt. De összességében egy számomra tetszetős borító. Se nem túl minimalista, ugyan akkor túl sokat se mesél.

  Nekem a kötet karton borításban van meg, nem tudom, hogy kemény borítóval kiadták-e, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Egy igencsak jó kartonból készült az egész, iskolatáskába beletuszkolva vittem ide-oda hosszú ideig, még sem sérült meg, szóval nagyon örülök neki, hogy ennyire strapabíró a könyv. A papír is ugyan ilyen jó, kellően vastag, könnyű lapozni, és annak esélye, hogy megvágd az ujjad vele egyenlő a nullával. A lapok jól szívták be a tintát, nem mosódik el sehol, még pára hatására sem, szóval itt is jár a taps.

  Végül pedig maradtak az illusztrációk, mert igen, itt vannak azok is. Imádom őket. Egytől egyig. Imádom a stílust, amelyet képviselnek, azt a fajta fekete-fehér groteszk ábrázolást, amivel megadják a kellő hangulatot az egésznek. Jár az érdem ezért Dukai Istvánnak, a Typotex Kiadó egyik grafikusának, ugyanis fantasztikusan jó és illő grafikákat tudod készíteni a könyvhöz, és nem mellesleg a borítón megjelenő férfit egy pólómintának simán elfogadnám.


Tartalom:

  Szóval, mit várok én el egy horrortól? Mi az, amitől a térdemre csapok és azt mondom, hogy ez baromi jó. Elsősorban legyen változatos, legyen MÁS, mint a többi horror történet, és szakadjon el a toposzoktól, amik erős láncon tartják a műfajt magát. Merjen más lenni. Az sem árt, ha a történet vagy logikus, vagy hihető. Vagy egyik, vagy a másik, de az egyiknek meg kell lennie ahhoz, hogy én élvezni tudjam. Ez filmre persze nem vonatkozik, ott a mértéktelen vérontást szeretem, de a könyveknél már nem. A horror lényege hogy beszivárogjon a csontjaidba, és belülről rázza meg az embert. Falja fel az elméd vagy a szíved, csavarja ki, és aztán dobja a sarokba. Ezt viszont nem érheti el ha se nem logikus, se nem hihető. Valamint legyen jól megírva. Röviden ennyi. Ljudmila könyve azonban szinte az összes fentebb említett ponton elvérzik a szememben.

  A történet négy fajta történet csoportból áll ezek a keleti szlávok dalai, allegóriák, rekviemek és végül a mesék. Nem akarok túl sokat mondani ezekről még most, csak annyit, hogy egyetlen egy történet fajtát szerettem igazán, azt viszont nagyon. A többi viszont néha a középszerűség harangját sem kongatja meg.

  Kezdjük akkor a keleti szlávok dalaival. Unalmasak. Egytől egyig mind. Meg merem kockáztatni, hogy az írónőnek háború fétise van, mert valamiért rengeteget ír róla, de olyan vontatottan és idegesítően, hogy az már fájdalmas. Ebben a csoportban rengeteg a szellemtörténet, amelynek a több mint a fele a háborúról szól, és annyi toposz van benne, mint ahány hangya rohangál a földön. Jól ismerjük azt a történetet, mikor a férj meghal, majd a férfi "visszajön", és megkéri a feleségét, hogy csináljon valamit, a felesége meg megcsinálja, mire felfedezi, hogy a férje holteste ott rohad. Ismerjük azt a történetet, amikor egy nő elkeveredik egy táborba, ahol mindenki fura (vajon miért?). Minden egyes történetet ismerünk. Kiszámítható az egész, már oldalakkal előbb tudtam, hogy mi lesz a vég kifejlett. Menjünk is inkább tovább.

  Az allegóriák messze jobbak, mint a szláv dalok, de így sem nagyon jók. Egy sima "jó" szóval lehetne őket jellemezni. Ezen történetek nem bővelkednek már annyi közhelyben, mint a fentebb említettek, a "Higiénia" történet például a kedvencem ebből a csoportból. Itt együtt lehet érezni a többi emberrel, van valami, ami nem engedi, hogy abbahagyjam az olvasást. 

  Aztán jön a legmélyebb gödör, ezek pedig a rekviemek. Ha valaki nem tudná, mi a rekviem, akkor itt kifejtem. A rekviem egy olyan ének, vagy pedig mise, amit a halottaknak vagy halottakért mondanak. Most elmondom, hogy a rekviem kifejezésnek semmi köze a történetekhez, ezek ugyanis ugyan olyan toposzokból felhizlalt koholmányok, mint a keleti szlávok dalai, csak ezek még annál is rosszabbak, egy sztori kivételével. Ahhoz, hogy ezeket élvezni tud befogadóként, együtt kell érezned a szereplőkkel, de megsúgom, ez lehetetlen, tekintve a nyers és rossz megfogalmazás módra. Az, ahogyan meg vannak írva ezek egyszerűen, nem hogy szimpátiát, hanem gyűlöletet vált ki belőlem. Lehet, hogy ez az én beállítottságom. A "Házban van valaki" történet viszont jól sikerült, azt nagyon kedveltem, noha nem történt benne semmi igazán, remekül ábrázolta az őrület lassú kialakulását és legyőzését. Viszont itt előjön még egy rejtett sebe a könyvnek. Rengeteg történet vontatott, és igazán semmi sem történik bennük. Ez engem speciel nem zavar, sőt, én szeretem a vonatott dolgokat, de a többi könyvmoly nem biztos, hogy ugyanígy szereti a felesleges időhúzást és terelést.

  Végül pedig jönnek a mesék, és őszintén mondom, ezekből egész nap csemegézni tudnék. Sőt, az egész kötetnek ebből kellet volna állnia! A könyv legnagyobb hibája, hogy túlságosan komolyan veszi magát, noha ezt nem szabadna.  Ljudmila olyan stílusban írta meg az egészet, hogy azt éreztem, rám erőlteti azt a gondolatot, hogy "Ez bizony megtörtént. Óh, és ez is! Minden, ami itt van, megtörtént". A mesék viszont ettől a elrugaszkodtak, és ezért lettek ennyira élvezhetők. Egyszerre tudnak ijesztők, lenni, és logikusak, hiszen a mese logikája másmilyen,, mint egy realisztikusabb történeté. Itt minden volt, ami miatt élvezhető egy könyv. Jó megfogalmazás, kellő közvetlenség vagy tartózkodás, szimpátia kialakulása és még sorolhatnám. Nagyon sajnálom, hogy mindez csak az utolsó ötven oldalra jutott.

  Összességében azt kell mondanom, hogy a könyv nem jó. Egyetlen egy része fantasztikus, és zseniális, a többi viszont unalmas, hemzseg a horror toposzaitól, a rengeteg, unalmas háborús történettől, és a rossz megfogalmazástól. Arról ne is beszéljünk, hogy a könyv elolvasása után megutáltam az összes orosz nevet. Latin betűkkel leírva ugyanis rondák, és kizökkentőek.

Kinek ajánlom?

  Első sorban az úgynevezett minden evőknek ajánlanom. Olyanoknak, akik ha szórakozásból olvasnak, bármit képesek átnyálazni. Ez nekik való. Azoknak is ajánlom, akik eddig nem igen találkoztak a horrorral. Ők nem fogják felzaklatni magukat a történetek sablonosságán.

Tippek az olvasáshoz:

  •  Rengeteg felesleges rizsázás van, ha nem bírd az ilyesmit, akkor inkább nézz másik könyv után.
  •  A mű stílusa nagyon különös, valaki számára (mind például nekem) idegesítő, másoknak viszont tetszetős. Végül is, a könyv felénél már meg kellene szoknod. 
  • Ajánlott este fele olvasni, akkor a legszórakoztatóbb, megijedni úgysem fogsz tőle, szóval alvás előtt is kellemes olvasmány lehet.
     

 Összesítés: 

Vannak ennél sokkal jobb könyvek is ebben a műfajban, szóval inkább azokat válaszd, hacsak nem akarsz osztálykirándulásokon rémtörténeteket mesélni. Arra a célzatra ez a könyv viszont jól megfelel. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése